2018. dec 17.

Aquaman (2018)

írta: A Levi
Aquaman (2018)

Csillagok háborúja, a víz alatt

2013 óta folyamatosan közutálat tárgyát képzi a DC filmes szekciója, a Warner Bros. fejesei pedig, hallgatva a hangos negatív kritikákra és rajongói meggyőződésekre, 2018-ra inkább úgy döntött, felhagy a szorosan összefüggő moziverzum építésével. Nem is tehették volna ezt jobban, hisz nagyon könnyen túlzásba lehet vinni az univerzumépítést azzal, hogy annyira szorosan fűzik egybe, az egyébként különálló alkotásokat, hogy önmagukban nem állják meg a helyüket. De nem csak ez lenne az egyetlen buktató, hanem az egységes megközelítés, ami kiölné a kreativitást és a hősökre jellemző attitűdöt, atmoszférát. Óriási kár, hogy nem nézhettük végig Zack Snyder 5 felvonásból álló történetét, mert sokan túl sötétnek, búskomornak találták, ezért a stúdió nézhetetlenre vágatta a Batman vs Supermant, illetve Az igazság ligáját, nem beszélve az Öngyilkos osztagról - amit egyébként én még így is kedvelek. A Wonder Womannal viszont végül sikerült megtalálni a címszereplőhöz tartozó atmoszférát, amibe belefért a könnyed humor, de a népirtás motívumából adódó tragikum is. Az ég óvjon meg minket attól, hogy az elkövetkező filmeket egységes atmoszféra jellemezze, mert ahogy Shazam-hoz nem illik a sötét tónus, láthattuk miféle szörnyeteg születik abból, ha a bőregeret helyezik színes, műanyag hatású díszletek közé és pszichopata sorozatgyilkos ellenségei között elpoénkodja a cselekményt. aquaman.jpg

A Worlds of DC idei dobását, az Aquamant elsősorban nem a hős miatt, sokkal inkább a technika miatt vártam. Atlantisz rendkívül izgalmas téma, ahogyan az óceánok mélye is, az alapanyag pedig évtizedek óta üvölt a filmes megvalósításért, csakhogy a digitális technika még nem igazán volt alkalmas arra, hogy konkrétan vízben játszódó jelenetek élethűek és látványosak legyenek. Elég, ha csak a Baljós árnyakat nézzük újra, mai szemmel. De végre megérett a CGI és, ha túltolva, de olyan vízalatti látványorgiában lehet részünk, hogy már most váltanám a jegyem az élőszereplős hableányra is.

Az Aquaman cselekménye megdöbbentően egyszerű, közhelyes és sablonos. Végtére is a Throne of Atlantis történetszálát vitték vászonra, ami egy lebutított királydráma és senki se várja a Flashpoint merészségét. A már előző két filmben megismert Arthur Curry születését és Atlantiszért folytatott harcát követhetjük végig, hogy hogyan válik a szárazföldi és vízi világ egyensúlyának megteremtőjévé. photo-aquaman-2018-4.jpg

A címszereplő évtizedek óta közröhej tárgya, nem is lehetne más, hisz egy feszülős szerkóban lubickoló szuperhősről van szó, aki beszélget a halakkal. Zack Snyder zseniális castingjának köszönhetjük, hogy a figurát már a szereplőválasztással kifigurázó Jason Momoa kelti életre. Momoánál harsányabb, exhibicionistább, tuskóbb alak pillanatnyilag nem létezik Hollywoodban, csakhogy a nomádokat megszégyenítő hegyomlásról süt, hogy imádja, amit csinál, éppen ezért rendkívül szerethető jelenség. Vele és az alapanyag teljesen mértékben poénra vételével sikerült összehozni az év legszórakoztatóbb agymenését.

Vannak képregények, melyek megkövetelik a komoly hangnemet, de az Aquamanhez pontosan az a giccsparádé, neonszínben úszó, cyberpunck filmeket is megidéző látványvilág illik, amit Atlantisz és a környező, óceáni országok elénk tárnak. A készítők olyan szinten engedték el a fantáziájukat, kosztüm - és díszlettervezés, különleges lények megteremtése terén, hogy nem csodálkoztam volna, ha a film közepén felcsendül a Ringat a víz. Ebben a filmben minden elképzelhető, elsüllyedt Annabelle baba, doboló polip, élő, tengeri ruha, A fekete lagúna szörnyére emlékeztető rémalakok és arcpirítóan tulok, de szórakoztató egysorosok. Momoa igazán kiélhette magát elejétől a végéig, ahogyan James Wan is bizonyította rátermettségét, hogy horrorok mellett óriás költségvetésű kalandfilmet is levezényeljen. aquaman-image-30.png

A technika mellet még ki kell emelnem az operatőri munkát, mely telis-tele van kreatív és érdekes beállításokkal, nem beszélve a remek, vágás nélküli akciójelenetekről.

Karakterek terén nem szabad sokat várni. A filmnek nem igazán van főgonosza, inkább csak ellenlábasai, akik nem mások, mint Arthur Curry legendás, abszolút képregényhű ellenségei, Orm király és Fekete manta. Előbbi Aquaman féltestvére, aki veszélyként tekint az emberiségre - jogosan - a környezetszennyezés és anyja sorsa miatt, míg utóbbi egy megélhetési kalóz, akit személyes bosszúvágy fűt. Merem remélni, hogy a mantával még fogunk találkozni, mert kevés badassebb megjelenésű - gothami gonoszokon kívül létező és menő - rossz fiú van.6572132-manta_the_movie.png

Orm kapcsán pedig szeretném megjegyezni, hogy meg akarom érni azt, amikor például Patrick Wilson van elővéve Nicole Kidman helyett, mikor a férfi arcában több a töltőanyag, mint Kidman egész életében valaha. A színésznőt egyébként rendkívül üdítő volt látni ebben a filmben és érezhetően odavolt a szerepéért. Ami számomra meglepő, hogy Amber Heard Merája abszolút unszimpatikus. Bár vannak jó egysorosai és működik a kettőse Momoával, a direkt Ariel utalások pedig megmosolyogtatóak, összességében arrogáns karakternek tűnik, aki nyomába sem ér Margot Robbie bohócának, vagy Gal Csodanő Gadotnak. 

Aki tehát egy jóvágású kalandfilmre vágyik, az ne hagyja ki a DC éves nagyágyúját. Ha ilyen felhőtlen lesz a jövőre esedékes Shazam!, akkor nem lesz okunk panaszra, no de utána jöjjön csak a neo-noir The Joker.

8,5/10

Szólj hozzá

kritika képregény fantasy kaland szuperhős nicole kidman dc adaptáció amber heard jason momoa aquaman james wan worlds of dc