2018. aug 16.

Candyman - Kampókéz (1992)

írta: A Levi
Candyman - Kampókéz (1992)

Hogyan születnek a legendák?

Mindenki ismer városi legendákat. Mindenkinek van egy olyan története, amit hallott valakitől, kapcsolódik a helyhez, ahol él és tartalmaz valamilyen tanulságot. Ezek a legendák nagyon hasonlatosak a folklórhoz, csak éppen a modern emberek szövik a szóbeszédben. Ahogyan a népmesék, ezek a történetek is feldolgozzák a kollektív társadalom félelmeit, feszültséget oldanak, összetartják a közösséget és nevelnek. Nem feltétlenül korlátozzák műfaji besorolások, de rengeteg horrorisztikus, általában tiltó legenda létezik. Ha jobban belegondolunk, nem sok különbség van a Piroska és a farkas valamint A kampó legendájának mondanivalója között. Ne térj le az ismert útról, ne ismerkedj idegenekkel, ne kezd meg a szexuális életed, amíg nem állsz rá készen. 77d727fa0e004662cbe37d9efa3a427d37b585f2_hq.jpg

Ahogyan a legtöbb városi legenda, A kampó alapját is valós, megtörtént eset képzi. A történet már az 50-es években létezett a szóbeszédben, írásban pedig a Dear Abby magazin közölte, 1960-ban. A Szerelmesek sétányán, félrevonultan szerelmeskedik egy fiatal pár, a kocsijukban. Mikor kezdenének igazán bemelegedni, megszólal a rádió, hogy egy veszélyes sorozatgyilkos, akinek a keze helyén egy kampó van, megszökött a helyi elmegyógyintézetből. A lány halálra rémül és azonnal indulni akar. Mikor visszaérnek a városba és kiszállnak az autóból, rádöbbennek mennyire közel voltak a halálhoz. A kocsi ajtajában megpillantják a kiszakadt kampót...

Bár rendkívül dogmatikus a legenda, átlátszó szimbólumokkal, létező sorozatgyilkos adta az alapját. Az 1946-os évben egy rejtélyes sorozatgyilkos tartotta rettegésben Texarkana városkáját, aki zsákkal a fején végzett ki brutálisan fiatal szerelmeseket. Az ügy megoldatlan és még az is felmerült egyesekben, hogy a Zodiákus szárnypróbálgatásai voltak a gyilkosságok.

Jól tükrözi a történetmesélés hagyományos módját, ahogyan a valós esetet stilizálták. Megmaradt a Szerelmesek sétánya, a fiatal párok tiltott vagy korai légyottja, a fegyvercső pedig kampóvá alakult, hogy még beszédesebb legyen a jelképe. Ahogyan a folklór esetében, az orális műfajoknál a sztori mindig igazodik az aktuális mesélőhöz, annak személyiségéhez, céljaihoz. Még ha apró változtatásokat eszközöl, azok is befolyásolják az összképet és már egy új változata születik a történetnek. 

A kampó az egyik legrégibb városi legenda, ami természetesen sokszor átalakult és ihletett meg más médiumokat. Többek között az eredeti sorozatgyilkosról mintázták Jason Voorheese első megjelenését a Péntek 13 második részében, amikor még szó sem volt hokimaszkról. Született az esetből két remek kis slasher is, A város, amely rettegett a naplementétől (The Town That Dreaded Sundown 1976/2014 - utóbbi a legjobb remake-ek között van), inspirálta a Tudom, mit tettél tavaly nyáron filmváltozatát és megihlette Clive Barkert, akinek a történetére ez a cikk is fókuszál.candyman.jpg

Kamaszként találkoztam először a Kampókézzel, akkor viszont nem nyűgözött le. Nem is törődtem vele sokáig, viszont a hetekben, amikor az AHS-t néztem újra eszembe jutott leporolni. Az Asylum évad legjobb részében a film zenéjét használják, ami abszolút meghozta a kedvem az újranézéshez. A horrorok mindig erősek voltak a zenei aláfestésben, de a Kampókézhez komponált fantasztikus muzsika mintha nem is egy slasherhez tartozna. De nem csak ebben különleges a film, mert bár slasher és minden elemét tartalmazza a zsánernek, összehasonlíthatatlan a műfajba tartozó többi alkotással, mint a Psycho, Rémálom az Elm utcában, Péntek 13, Halloween, Sikoly - hogy csak a legnagyobbakat említsem. Talán ezért is alulértékelt és kissé elfeledett. Talán ezért nem tetszett annyira első nézésre.

A Kampókezet nem sorozatgyilkosos horrorként kell nézni. Bár slasher-gonosz a központi figura, sokkal inkább szól a legendák, a folklór születéséről, vagy egy tragikus szerelmről.

A forgatókönyv Clive Barker Vérkönyvekben megjelent novellájából, a The Forbiddenből készült és több létező, ismert városi legendát gyúrt egybe, hogy valami teljesen különbözőt alkosson. A Kampókéz legendájában felfedezhetjük A kampó, Bloody Mary, a mérgezett cukorkák és az Ismeretlen hívás bizonyos elemeit. Candyman pedig létező sorozatgyilkos volt; Dean Corll, 1970 és 73 között szedte áldozatait és ismert volt arról, hogy gyerekeknek cukorkát osztogatott.candyman-01-g.jpg

Helen (Virginia Madsen) egyetemi doktorandusz, disszertációját városi legendákból írja barátnőjével. Fülébe jut, hogy a városi gettóban Cabrini-Greenben kegyetlen gyilkosságok történnek, melyeket a helyi fekete közösség a legendás Kampókéznek tulajdonít. Helen izgalmas alapanyagot lát mindebben és teljes szekpticizmussal nyomozásba kezd. Hitetlensége hamar olyan félreértésekbe és veszélyekbe sodorja, melyekből nem biztos, hogy élve meg tud menekülni.

Ahogyan említettem, a sorozatgyilkos, Kampókéz (kár, hogy nem Cukros ember, Cukorkás vagy Cukros bácsi lett a magyar fordítás is, hisz nem véletlenül társítják eredeti nyelven a mézhez és méhekhez) csupán metafora a filmet pedig két nézőpontból is lehet vizsgálni.

Az első a legenda születése. A rémalak a helyi fekete közösséget kísérti, ahol a nyomor mindennapos, ha pedig gyilkosság történik a felelős szervek nem szakadnak meg a nyomozásban. Viszont ha a környéken egy fehér nőt leütnek, már aznap kézre van kerítve a tettes. Finoman, de érezhetően ott van a társadalomkritika már a kezdetektől. Egy ilyen helyen nem csoda, hogy a közösség megalkot egy misztikus lényt, aki nem gonosz, de nem is jó, viszont megköveteli az áldozatokat, ha pedig megkapja, talán egy időre békére lel. Ahogy más karakterek is csatlakoznak a cselekményhez és ahogy Helen egyre mélyebbre ássa magát, úgy válik minden apró változás, mozzanat az összkép részévé, hogy a film végére egy teljesen más mondanivalójú legenda szülessen, ami mégis hasonló az eredetihez.candyman_still.jpg

A másik szempont, ha fogjuk Kampókezet és kizárólag szimbólumként kezeljük és nem rémalakként, akit a hitetlenség keltett életre. Ha ezt megtesszük egy tragikus pszichológiai horrort kapunk egy elárult nőről, akinek az elméje meghasadt. Imádom az olyan filmeket, ahol egyáltalán nem biztos, hogy a misztikum valóságos-e, végig benne van a pakliban, hogy egy lassú megtébolyodás tanúi lehetünk. Ha figyelmesen követjük a legenda ismertetéseit, illetve Helen és a Kampókéz dialógusait, felfedezhető egy hangsúlyos, közös pont; az elárult szerelem. Már a cselekmény első öt percében felüti a fejét a kétely Helenben, majd nem sokkal később fizikailag is eltörik benne valami, ami könnyen eredményezheti, hogy minden csak az ő fejében létezik és bosszúra szomjazik. Virginia Madsen rendkívül jól játssza a karaktert, ahogyan Tony Todd Kampókeze is karizmatikus és ijesztő.screenshot3.png

Akármelyik a valós megoldás, gondolkodásra sarkall a film, és a végjátékban eltér a várhatótól, ami külön kiemeli a slasherök közül. Nem mellesleg, a már említett zseniális zene mellett nagyon ügyes operatőri munkát és trükköket láthatunk. Külön a filmhez tenyésztettek húsz órás méheket, melyek elég nagyok, de a fullánkjuk még nem elég erős ahhoz, hogy kárt okozzanak. Cabrini-Green létező városrész, hírhedtsége nem fikció, a készítpknek pedig paktumot kellett kötniük a vezető bandatagokkal, hogy forgathassanak náluk. A lakásokba való besurranások ötlete kapcsán a rendező, Bernard Rose felfedezte, hogy több gyilkosság is történt ilyen módszerrel. A zenei aláfestés és a műfaj közötti kontraszt direkt döntés volt a rendező részéről, a zeneszerző Philip Glass pedig fel is háborodott, hogy tudtánk kívül egy kis költségvetésű horrorhoz komponált gótikus orgonaszót, kórussal. 

Mindenképpen lelkesen ajánlom mindenkinek a film megnézését vagy újranézését, nyitott szemlélettel, mert különleges, elfeledett klasszikus. 

8/10

IMDb

Szólj hozzá