2018. máj 30.

Ghostland - A rettegés háza (2018)

írta: A Levi
Ghostland - A rettegés háza (2018)

A francia extrém még mindig virágzik.

Idén, rendhagyó módon mozizással telt a szülinap, Porcelánnyal megnéztük a sokat méltatott Hang nélkült és a forgatási szerencsétlenségről elhíresült Ghostland - A rettegés házát. Utóbbira pont a baleset hírének olvasásakor figyeltem fel - az egyik fiatal főszereplő produceri gondatlanság miatt szétvágta üveggel az arcát - és néztem utána, hogy bizony kedvenc francia rendezőm, Pascal Laugier tér vissza.ghost-land-a-retteges-haza-poszter.jpg

Egy másik felületen, az extrém rovatok kitalálásával - francia, spanyol, ázsiai - próbáltam bizonyítani, hogy Hollwyoodon kívül is zseniális - sőt egyes esetekben pont, hogy Amerikán kívül kell keresni - horrorfilmek születnek napjainkban is. Dióhéjban a francia új hullámú extrém horrorok brutális explicit tartalmukról híresek, ahol a gore-t, kegyetlenséget, torture pornba hajló jeleneteket nem öncélúan, szimplán az undor keltése céljából, hanem narratív eszközként használják. Az olyan darabok, mint a Visszafordíthatatlan, Magasfeszültség, Frontier(s), Betolakodó hírhedtek a kegyetlen képsoraikról, de sokkal inkább úgy maradtak meg a köztudatban, mint morális kérdéseket boncolgató filmek. Laugier is ebben a válfajban tette le az asztalra az azóta kultklasszikusnak számító Mártírokat, ami az örök érvényű Mi lesz velünk a halál után? kérdést boncolgatja, lélekgyilkos keretek között. A rendezőzseni utána még egy hihetetlenül erős drámát, A magas embert hozta tető alá, amiért szintén odáig voltam, éppen ezért majd' megvesztem, hogy láthassam az új filmjét.ef2e7fd95d1c7b2148ddb6afac94d.jpg

Laugier igazán impozáns szereplőgárdát toborzott össze, egyik aktuális kedvencem, Crystal Reed mellett megnyerte magának a franciák popkirálynőjét, Myléne Farmert. Farmert névről ismertem, tudtam, hogy hazájában hihetetlen nagy népszerűségnek örvend és több francia énekesnőt is felkarolt. Mivel imádok mindent ami francia, és a francia popzenéért is meg tudok őrülni, az énekesnő remek alakítása után felkeltette az érdeklődésem zenei munkássága is. Konkrétan a film óta teljesen rá vagyok pörögve a klipjeire, mert ilyen karizmát és kreativitást nagyon kevésszer láttam műfaján belül. Nem mellesleg konkrét horrorklipjei is vannak, a legkülönbözőbb témákban. Farmer képes volt a 80-as években kezdődő karrierje óta úgy változtatni folyamatosan imázsát, hogy a megjelenése szinte ugyanolyan maradt. Volt már Madonna előtt templomban imádkozó, szexuálisan túlfűtött énekesnő, Kaffka szerű cserebogár, bemutatta a budapesti gettók világát, a szörnyszülött cirkuszokat és 2015-ben közös klipet készített Laugierrel. A City of Love videója öt percében több a klasszikus gótika, mint Burton és del Toro filmográfiájában összesen. Farmer maga a francia extrémitás, aki tökéletes választás volt egy horrorba. 

De nem akármilyenbe, mert - a Mártírok nyitányához hasonlóan - hagyományos home invasionként indul a történet, ami már az első negyedóra után gyomron vágja a nézőt a realitásával. Sokszor futok bele vállalhatatlan közönségbe, de a betörésnél mindenki elhallgatott, maximum a felszisszenéseket lehetett hallani, a rendkívül életszerű bemutatással rögtön sikerült beszippantania az atmoszférának.

Egy anya két kamasz gyerekével új házba költözik (klisé, de abszolút működik) és még aznap el kell szenvedniük egy brutális támadást az ún. Családgyilkosok által, akiknek az első látványától is megfagyott a vér az eremben. Évekkel később a kisebbik, horroríróvá cseperedett lány, Beth visszatér a házba, hogy szembenézzen az éjszaka okozta trauma következményeivel. gl3.jpg

Több közhelyből épül fel a film, mert home invasion filmekkel is Dunát lehetne rekeszteni, ahogyan babás horrorokkal is, de Laugier képes mindkét válfajból különlegeset kihozni. A cím félrevezető, mégis utal a gótika kísérteteinek metaforájára, miszerint a múlt darabjai, emlékei. Magához képest a rendező ezúttal visszafogta a goret, de nem kell félni, a brutalitás másik területei nagyon is jelen vannak és kellően lélekölő a film végére végignézni a főszereplők módszeres kínzását. Pár jump scare-t leszámítva a feszültség folyamatosan jelen van, és sikerült a játékbabákat is kellően kihasználni. Végre egy olyan horror, ahol nem démonok irányítják a játékokat, mert személy szerint az Annabelle: Teremtésnél nem láttam rosszabbat az évtizedben.290863_1523436743_6235.jpg

Olvastam egy kritikában, hogy mennyire rosszak voltak a maszkok, amiről pedig szó sincs, és el is gondolkodtam, miért élhették meg a kritikaírók így a smink - és maszkmegoldásokat. Arra jutottam, hogy olyan szinten megszokhattuk már a digitális technikát -hiszen olyan területeken is alkalmazzák már, ahol nem is gondolnánk - hogy már rögtön szemet szúr a klasszikus megoldás.

Laugier minden egyes filmjébe olyan csavart rejt, amivel van, hogy konkrét műfajt is vált és valóban kiszámíthatatlan. Nincs ez másként ennél a darabnál sem. A csavar rendkívül okos, és jól megágyazott, pszichológiai kontextusát nézve is, a kreatív utalásokról nem beszélve.

A négy főszereplő, Farmer, Reed, Emilia Jones és a balesetet szenvedett Taylor Hickson remekelnek és hitelesen alakítanak. Maga a film pedig velejéig francia és extrém, ami az igazi horrorrajongóknak szól, többek között a nem titkolt Lovecraft utalásokkal. Éppen ezért mindenkinek lelkesen ajánlom, én is alig várom, hogy újranézhessem.

9/10

IMDb

Szólj hozzá

kritika horror francia mylene farmer home invasion moziélmény pascal laugier crystal reed ghostland francia extrém