2018. máj 25.

Az ellentmondások műfaja III. rész

írta: A Levi
Az ellentmondások műfaja III. rész

Ahhoz, hogy a horror iránti érdeklődésem érthető legyen, részekre bontva tenném közzé a 2017-ben készült szakdolgozatom. A munkámban a horrort mint az ellentmondások műfaját vettem górcső alá, hogy fejlődéslélektani, kötődéselméleti, pszichoszexuális kontextusban vizsgálhassam a vonzalom és taszítás paradoxonát. Kiemeltem a klasszikus Grimm mesék pszichoszexuális vonatkozásait, hogy párhuzamba állíthassam a gótikus irodalom halhatatlan karakterével: a vámpírral és válaszokat kapjak. Miért nézünk horrort? Miért érdekel minket az undor? A gótikus karakterek közül miért pont a vámpír vált örök érvényű szereplővé?

Az első rész itt , a második itt olvasható.

A horror műfaji jegyei: motívumok, szerepkörök

A műfaji leírás megkezdése előtt szeretném jelezni azt, hogy a címben megjelölt motívumok, szerepkörök metaforákkal vállaltan a V.J. Propp által az irodalomtudományban és a filmművészetben meghonosított és a mindenkori narratológiai elemzésnek szempontokat adó rendszerére támaszkodom. Annál is inkább, mert ez az egyébként strukturalistának nevezhető szempontrendszer teszi lehetővé azt, hogy a dolgozat későbbi pontjain problémamentesen tudjak átjárni két médium, a szöveg/regény és a film között.

Nagyon sokan tartják a horrort szélsőséges, visszataszító műfajnak, rajongóiban pedig valami rendellenességet keresnek, de én személy szerintem abszolút nem tartom rétegműfajnak, valamiféle szubkultúra alapjának, főleg napjainkban, mikor a horror minden médiumot inspirál, és számos ilyen témájú, a műfaj bizonyos elemeiből építkező képek, szobrok, videóklipek, könyvek és filmek születnek. Az internet korában, főként az Y és X generáció tagjainak körében szerepel előkelő helyen a műfaj. Dolgozatomban konkrét műelemzéssel: Darren Shane regényének befogadás lélektani elemzésével arra szeretnék választ adni, vajon miben rejlik e műfaj vonzereje és sikere a fiatalok körében, miért teszik ki magukat a fiatal befogadók a horror nyújtotta élménynek?

Többen is próbálkoztak a műfaj átfogó értelmezésével, de megannyi alműfaja miatt a meghatározás nehézségekbe ütközött. A horror középpontjában a félelem áll, célja a rémületkeltés, témája pedig általában nem a való életben előforduló eseményekből merít: azaz a szörnyűség élménye nem háborúk, vagy katasztrófák eseményeiből fakad, hanem az individuumnak önmaga relációjában megélt feszültségéből. Mely feszültségek természetesen mindig egy társas környezetben válnak igazán artikulálttá. Ám azt feltételezem, hogy a Más, a Másik fogalmán nem pusztán a fizikai értelemben különálló személy/individuum (barát, szülő, mester, tanár) érthető, hanem mindenkori önmagunk másikja, alteregója is.

cthulhu2.jpg

A műfaj értelmezésének egyik nagy képviselője, H.P. Lovecraft, aki maga is mérföldkő a horror-irodalomban. Természetfeletti horror az irodalomban című tanulmányában ecseteli, hogy a természetfeletti horror félelemmel vegyes csodálatot, az ő jelzőjével „kozmikus félelmet” kelt a befogadóban. Ez a fajta ambivalencia jellemző a vallásosságra is, hiszen a különféle vallásokban a megjelenő istenek hatalmasak, a hívek csodálatát váltják ki, a kegyeikben akarnak járni, áldoznak nekik, imádkoznak hozzájuk, mégis rettegnek haragjuktól és bosszújuktól.  Lovecraft szerint a kozmikus félelem igazolja a befogadók természetfeletti megérzéseit, teóriáit. Azaz az ismeretlen vonz minket, a megismerés pedig csodálattal tölt el. 

bride-of-frankenstein.jpg

David Hume szerint a műfaj esetében nem maga az undor, vagy elszörnyedés vonzza a figyelmet, hanem a horror narratívája, a cselekményszövés, miszerint a katarzist, az örömöt nem a szenvedés fogja kiváltani, hanem az események láncolata, mely feszültséget kelt és odaszegezi a figyelmet a műre. Tetszésünk centrumában nem a szörny, mint olyan, hanem a teljes narratív struktúra áll, amelyben a szörny ábrázolása dramatizálódik. A várakozás középpontjában az áll, hogy a szörny létezése bizonyítható-e, megismerjük-e motivációit, eredetét, képességeit, és végül legyőzhető-e.

Susan Feagin szerint a tragédiára adott örömünk, egy reakcióra való reagálás, azaz örülünk annak, hogy a szörnyűség érzelmet vált ki belőlünk, empatikusak vagyunk, emberek vagyunk.

3390633-3251298-godzilla-film-2014.jpg

Noel Carroll A horror paradoxona című tanulmányában próbált egyöntetű magyarázatot keresni erre az ambivalenciára – a borzalom és a vonzalom együttesére -, ő elvetette a vallási fanatizmussal vont párhuzamot, valamint a pszichoanalitikus megközelítést, mondván, hogy ezek csak bizonyos kategóriákra igazak. Szerintem nem szabad elvetni egyik megközelítést sem, mert mindezek együtt alkotják az értelmezést, nem kizárólagosan egy definíció születhet, hanem mondjuk egy magyarázatcsokor. Carroll példaként olyan szörnyeket vet fel, melyek nem felelnek meg, szerinte, az elfojtáson alapuló félelemkeltésnek, mint például Godzilla, vagy mélytengeri szörnyetegek. Úgy gondolom egyik példa sem helytálló, annak ellenére, hogy saját magyarázatát nem cáfolja, de abszolút magyarázható a tudatalatti vágyak, elnyomások megtestesüléseként, főként Godzilla, ami kvázi az emberi mérgezés végterméke, egy óriási düh monstrum. Carroll egyszerű és közhelyes magyarázatot ad a rettegéssel teli csodálatra, mely nem más, mint a kíváncsiság. Azért vonz minket a műfaj, mert kíváncsiak vagyunk, érdekel bennünket a végkifejlet, meg akarjuk ismerni a szörnyet, öröm tölt el bennünket, mikor létezése igazolódik, ahogy legyőzhetősége is. A vonzerő a felfedezés/leleplezés narratívájában rejlik, miszerint a cselekmény fokozza, fenntartja a kíváncsiságot és végig leköti az érdeklődést. Carroll viszont végig a szörny horrorokkal foglalkozik, s bár a tanulmány a 90-es években készült, jócskán voltak más kategóriákba sorolható horrorok akkor is, és a slasher élte újra fénykorát a mozivásznakon, a tipikus „idegen a családban” thrillerek mellett. Nem cáfolni akarom a magyarázatát, csak kiterjeszteni, mert, ha a slasher filmek vázát nézzük, mindegyik ugyan arra az alapkoncepcióra épül, mi szerint egy 4-5, maximum 6 főből álló, fiatal, gimnazista, vagy egyetemista kerül összetűzésbe egy gyilkossal, karaktereik pedig tipikus sémákra vannak ráhúzva, így, hogyha az ember sok ilyen művet látott, ki tudja következtetni a cselekmény egymásutániságát, de az egyedüli, úgynevezett „final girl” sorsának alakulása fokozza a kíváncsiságot. Még hogyha tudjuk is a „final girl” személyazonosságát, izgulhatunk érte, hogy vajon legyőzi-e a gonoszt, és a történet jól végződik-e. Carroll szerint a kíváncsiság az ismeretlenből fakad, hisz a szörnyek ellentmondanak társadalmi, természettudományi tudásunknak, létezésük nem bizonyított, ezért érdekel minket, ahogy az embert mindig is vonzotta a halál utáni, és a Földön kívüli élet, a félelemmel teli csodálat pedig, a leleplezés narratívájának következménye. Viszont nem foglalkozik az író magával a félelemmel, mert bennem felmerült, hogy általánosságban veszi a szörnyeket, mint félelemkeltés forrását, és szerintem a szörny fogalma kiterjeszthető az emberi gonoszra is, nem taglalja milyen jellemzők kellenek a rettegés kiváltásához.

Rendkívül sok szörny született az emberiség kultúrtörténetében egy elnyomás materializálódásaként. Az irodalom és később a filmművészet szimbolikus alakja ebből a szempontból: a vámpír alakja, aki halottként, először rokonait keresi fel, és vérszívó mivoltával megtestesíti az orális fixációt és az elnyomott szexuális vágyakat, elcsábítja áldozatát, hogy bekebelezze, kiszívja a vérét, hogy táplálkozhasson. 

A freudi fejlődéselmélet szerint a szexualitás nem a pubertáskori nemi szervek érésével kezdődik. A szexuális ösztön funkciója az, hogy bizonyos testrészein az ember örömöt tudjon megélni, a szaporodást csak később szolgálja, a fejlődés egymás után következő szakaszai az ösztön-én örömkereső impulzusai által kitűntetett testrészekhez köthetőek, azaz a pszichoszexuális fejlődési szakaszokat a testi érés határozza meg. A libidó, azaz nemi vágy minden érési periódusban az újonnan funkcióképessé vált testrészt katektálja és fokozott működésre készteti, a következő fejlődési szakaszban pedig az addig kitüntetett testtáj részösztöne elfojtódik. Az első három szakaszban, az orális, az anális és a fallikus szakaszban minden esetben egy konfliktussal találja magát szemben a fejlődő személy, melyet fel kell oldani, ha pedig ez nem sikerül, akkor nagy mennyiségű libidót kell az adott szakaszba fektetni. Ezt a folyamatot nevezte el Freud fixációnak, mely onnan ismerhető fel, hogy a fejlődő személyt az adott szakaszra irányuló érdeklődés, viselkedés és attitűd jellemzi.

dracula_coffin.gif

A fixáció oka kettős, először is, ha sikerül a kielégülés nehéz a továbblépés a következő szakaszra, másrészt pedig, ha nem történik meg a kielégülés, az frusztrációhoz vezet a fixáció rögzül, míg a konfliktus fel nem oldódik. Az első 18 hónapban a csecsemők örömforrása a száj, mindamellett, hogy a táplálékhoz hozzájutnak, éhségüket csillapítják az anya közvetlen közelsége örömmel, melegséggel tölti el őket, ahogy a szopó mozgás ritmikussága is. Az orális fixáció szakaszában a száj a felfedező szerv, a gyermek az által akar benyomásokat szerezni, ezért mindent megnyal, szájába vesz, szopogat, szinte felfalja a megismerendő világot. Ebben a fázisban több személyiségvonás is kialakulhat a fixáció révén, mint például a pesszimizmus/optimizmus, bizalom/bizalmatlanság, függőség, hiszékenység, valamint a verbális agresszió személyiségvonása is az orális-szadisztikus fázis révén, mikor a harapás, rágás jelenti a szexuális öröm pótélvezetét. Az egyik legnagyobb konfliktus akkor keletkezik, mikor az anya abbahagyja a szoptatást. Ha az orális szakasz konfliktusai egyenlő értékben oldódnak meg, a gyermek személyiségfejlődésére jellemző lesz a kölcsönösség, az önbizalom és a bizalom mások iránt. Amennyiben patológiás megoldások születnek, kialakulhat az ún. orális karakter, melyre jellemző a szájhoz kapcsolt tevékenységek preferálása, mint evés, ivás, dohányzás, ujjszopás, körömrágás, a személyiségben pedig fokozott interperszonális érdeklődés, irigység, pesszimizmus/optimizmus, követelődzés, törekvés mások szimpátiájának, közelségének elnyerésére.

Az orális fixáció, a bekebelezés visszatérő motívum sok népmesében, átdolgozott klasszikus mesében és műmesében is, ahogyan az Oidipusz-mítoszban is.

--

Propp, Vlagyimir Jakovlevics (1975): A mese morfológiája. Gondolat, Budapest.

Kovalovszky Miklós, Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor (2003): Magyar értelmező kéziszótár (1972). Akadémiai Kiadó, Budapest. 37. o.

Lovecraft, Howard Phillips (1973): Supernatural Horror in Literature. Ed. E.F. Bleiler. New York, NY: Dover. (Hivatkozik rá Noel Carroll)

Carroll, Noel (2006): A horror paradoxona. Metropolis – 2006/I. – A horrorfilm. http://metropolis.org.hu/?pid=16&aid=50

Feagin, Susan L (1983):American Philosophical Quarterly Vol. 20, No. 1 (Jan., 1983). ( Noel Carroll hivatkozik rá, ld 9. számú hivatkozás)

http://janus.ttk.pte.hu/tamop/kaposvari_anyag/jozsef_istvan/a_fejlds_pszichoszexulis_megkzeltse.html

Szophoklész (1995): Oidipusz király. Európa, Budapest.

Szólj hozzá

horror pszichológia vámpír szörny lovecraft tudatalatti pszichoanalízis sigmund freud pszichoanalitika pszichológiai kontextus